Legyen szó egy apró vitáról a pároddal, egy olyan munkáról, ahol nem érzed jól magad, egy olyan személyről, aki csak mérgezi az életedet, vagy legyen szó egy szeretted elvesztéséről… Az elengedés egy nehéz és hosszú folyamat. Egyénfüggő, ki hogy dolgozza fel a csalódást és az űrt az életében, de abban mind egyetértünk, hogy ez a fajta lemondás szükséges és elengedhetetlen a továbblépéshez és a későbbi boldog élethez.

Ismerd fel azokat a dolgokat, amik már nem építik az életedet, csak mérgezik!

Ez az első és legnehezebb része a lemondás folyamatának. Felismerni a negatívat és önmagadnak is beismerni azt.

Az egész egy furcsa, tudatalatti érzéssel kezdődik: valami zavar, valami nincs rendben, valamitől boldogtalanok vagyunk, de akkor még nem tudjuk megfogalmazni, hogy miért. Az is lehet, hogy már tudjuk a választ, csak magunknak is képtelenek vagyunk beismerni. Emberek vagyunk, természetünkből adódóan ragaszkodunk az ismerthez, a megszokotthoz, a “biztoshoz” (vagy legalábbis ahhoz, amit biztosnak hiszünk az életünkben). 

Hibák és következmények

Sokszor beleesünk sajnos abba a hibába, hogy ülünk csak a problémán, de ellene nem teszünk semmit. Panaszkodunk miatta, de nincs elég erőnk, vagy épp elég bátorságunk, hogy merjünk változtatni az életünkön. Tudjuk, hogy mit kellene tennünk, mégsem tesszük, vagy nem tartjuk magunkat a döntésünkhöz.

Előbb utóbb észrevesszük, hogy az adott dolog – amiről le kéne mondanunk a boldogságunk javára – befolyásolja minden dötésünket. Szépen lassan bekebelez és felemészt minket. Hosszútávon ez a fajta önsanyargatás komoly lelki problémákhoz, antiszociális magatartáshoz, sőt még depresszióhoz is vezethet. Arról nem beszélve, hogy amíg a gondolataink az adott probléma körül forognak, szépen lassan elmegy mellettünk az élet.

Tudat alatti és tudatos elengedés

Az elengedés folyamata történhet tudat alatt: ilyenkor általában nem tudjuk befolyásolni a velünk történő eseményeket, egyszerűen csak beletörődünk a valóságba. A folyamat hossza ilyenkor főleg a szituációtól függ, hogy mennyire visel meg minket, mennyire mélyen érint meg az adott dolog.

Például tudat alatti elengedés lehet, ha valaki véletlen belénk ütközik az utcán: itt egy pillanatnyi negatív hatás ér csak minket, amin általában kevesebb, mint egy perc alatt túl tudjuk tenni magunkat. Vagy tudat alatti lehet egy szerettünk elvesztésének elengedése: ilyenkor akár évekbe is telhet, amíg szépen lassan hozzászokunk az űrhöz az életében és beletörődünk a megváltoztathatatlanba. 

Tudatos elengedésről akkor beszélünk, ha befolyással bírunk az elkövetkezendő eseményekre és ezt kihasználva igyekszünk a saját javunkra fordítani az adott szituációt. Tudjuk, hogy mi a jó nekünk, hogy mi a jó döntés és tudatosan tartjuk is magunkat hozzá.

Tudatos elengedés lehet az is, ha annyira fájdalmas a lemondás folyamata, hogy úgy érezzük egyedül nem vagyunk rá képesek. Ezért szakmai segítséghez fordulunk, például egy pszichológushoz, aki segít nekünk tudatosan feldolgozni a történteket. Tudatos elengedés az is, ha bár befolyásolni nem tudjuk a velünk történő dolgokat, mégis tudjuk, hogy el kell engednünk és erre tudatosan oda is figyelünk.

Segítő és hátráltató tényezők – egy személyes sztori bemutatásával

Engedjétek meg, hogy megosszak veletek egy személyes történetet.

Eddigi életem egyik talán legnehezebb, leggyötrelmesebb és leghosszabb elengedése két évvel ezelőtt történt. Nagyjából akkor már két éve tartott a “se veled, se nélküled” kapcsolat az akkori párommal.

Egy év többé-kevésbé boldog együttlét elég volt arra, hogy felismerjem az intő jeleket. Valami nem stimmelt. Nem voltam boldog. Voltak problémáink, nem is akármennyi és nem akármilyenek. Komoly problémák, amik az egyén személyes értékrendjétől függ, hogy elfogadja e és együtt él e vele, vagy sem. Én megpróbáltam szemet hunyni ezek felett a problémák felett (odafigyelés, megbecsülés és a tisztelet hiánya, megcsalás), mert elvakultan szerelmes voltam és akkor nekem, abban az életszakaszban az a kapcsolat volt az egyetlen “biztos pont” az életemben, amibe kapaszkodni tudtam, így hát foggal és körömmel ragaszkodtam hozzá. Csak tűrtem és vártam, hogy majd minden megoldódik magától. Hogy majd ezek a zavaró érzések egyszer csak maguktól elmúlnak majd. Hogy majd Ő egyik napról a másikra megváltozik.

Egy év alatt megannyiszor panaszkodtam és sírtam a boldogtalan kapcsolatom miatt anyukámnak, a barátaimnak. Eleinte hagyták, hogy megpróbáljam egyedül megoldani a problémáimat. Igyekeztek támogatni a döntéseimben, bár mindig megvolt a véleményük, amit nem is titkoltak. Miután megmutatkoztak a komolyabb problémák és látták, hogy egyedül nem boldogulok, igyekeztek segíteni. Őszintén elmondták, hogy ők ellenzik ezt a mérgező kapcsolatot és tanácsolták, hogy lépjek ki belőle, amíg nem késő. “Most még nem fog fájni annyira” – mondták. 

Nagyon sokat gondolkoztam, mérlegeltem. Majd egy nagyobb vita alkalmából kibukott belőlem: “Nekem erre nincs tovább szükségem. Befejeztem” – akkor még nem sejtettem, hogy a valódi problémák sora még csak most fog kezdődni. 

Nyilván egy kapcsolatot úgy érdemes lezárni, hogy a felek átbeszélik, miért nem működött, megbocsátanak egymásnak, hogy senkiben se maradjon harag és továbblépnek. Ez azért tudjuk, nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, mert az esetek többségében az egyik fél még akarná folytatni, húzni, megoldani, megjavítani a kapcsolatot… Az én esetemben sem történt meg a lezárás. Az elején még bennem volt, hogy vajon jól döntöttem e, hogy szakítottam. Át akartam másnap beszélni, nyugodt körülmények között a szakítást. Akartam egy igazságos véget ennek az egy évnek. Nem az volt a célom, hogy megjavítsam amit nem lehet. Csupán csak tisztelettel és egyetértésben próbáltam meg elválni a másik féltől. Megkérdeztem tőle, egyetért e velem a döntésemben. 

Persze mindig az a sértett fél a képletben, akivel szakítottak. Ez nálunk sem volt másképp.

Az ő egója képtelen volt elfogadni, hogy én mondtam ki az elkerülhetetlent. Itt kezdődtek az ujjal egymásra mutogatások, a “nálam jobbat úgysem találsz” odaszólások. A tervezett nyugott lezárásból egy óriási nagy vita kerekedett ki ismét – ez van, úgy néz ki csupán az egymással való vitában voltunk csak jók együtt – és ez sajnos rányomta a bélyegét a következő egy teljes évre. 

Nem voltunk már együtt, de folyamatosan megmaradt valamiféle kontakt. Nem tudtunk elszakadni egymástól, mert nem tudtuk elengedni a mérgező kapcsolatot. Vitát vita követett, ahogy haladtunk előre az időben. Egyre több fájdalmat okoztunk egymásnak és csak halomra gyűjtögettük a sérelmeket. Van egy pont, amit ha átlép az ilyesfajta “se veled, se nélküled” kapcsolat, az már nem az egymás iránti szerelemről, vagy épp annak hiányának a siratásáról szól, hanem a bosszúról, a féltékenységről, a sérelmekről, az egóról és arról, hogy szándékosan fájdalmat okozz a másiknak. Igen, elkezdődtek az érzelmi zsarolások, a további megcsalások és az egész úgy volt értelmetlen, ahogy volt. Tudtam, hogy meg kell szabadulnom a valóban mérgezővé vált, “kapcsolatnak” nevezett mókuskerékből, de képtelen voltam elengedni. 

Már mindenki azt mondta nekem, hogy azonnal lépjek, különben tönkreteszem saját magam

Minden családtagom, barátom, ismerősöm, bárki, aki külső szemmel látta és valamilyen szinten átlátta a kettőnk szenvedését azt mondta, hogy abba kell hagynunk, mert kölcsönösen tönkretesszük egymást. Tudtam hogy igazuk van. Tudtam, hogy lépnem kell. Semmi jó nem származott már nekem a kapcsolatból. Csak fájdalom és csalódás. A szeretteim féltettek. Könyörögtek, hogy engedjem el és ne is foglalkozzak Vele. Nem értették, hogy mi az, ami miatt nem tudunk tovább lépni.

Mi volt az akkor, ami mégis egyben tartott minket?

Az ő részéről nem tudok nyilatkozni és nem is akarok. Azóta sem értem, hogy miért tette ezt velem. Megkeserítette az életemet a folytonos viszályunk. A gimnazista életem utolsó két évét, a legjobb és legfontosabb éveket. Nem tudok rájönni, hogy ha nem volt már rám szüksége és nem szeretett, miért játszott velem?

Én tudtam, miért nem tudok tovább lépni. Túlságosan ragaszkodtam hozzá, és reménykedtem. Reménykedtem abban, hogy amit tesz, azt nem őszinte rosszindulatból, hanem valamiféle tudatalatti, mély és értelmetlen szerelemből teszi a maga módján – bár ez utólag visszatekintve oltári nagy hülyeség. Képes volt velem elhitetni, hogy minden rossz, ami velünk történt, az csakis az én hibám és hogy minden amit tesz velem, azt 100%-ban megérdemlem. Hiába próbáltam tovább lépni az egészen, nem hagyta. 

A tanulság: az idő gyógyít, az emberek pedig vele együtt változnak

Két év szenvedés után eljutottunk arra a pontra, amikor egyszer csak megszakadt a kapcsolat. Véget értek az érzelmi terrorizálások és kaptam egy esélyt, hogy lezárjam magamban és elengedjem Őt. És én ennyire hálás még sosem voltam az életemben. Nem tudom már, hogy mi lehetett az, ami miatt megszakadt a huza-vona. Talán az, hogy végre talált magának valaki mást, aki lekötötte az összes figyelmét és engem végre békén hagyott.  Talán egyszerűen csak belefáradtunk mind a ketten és elengedtük a másikat. Az biztos, hogy ennyire még sosem éreztem magam szabadnak és megkönnyebbültnek.

Kaptam egy esélyt az újrakezdésre. Emlékszem a napra, amikor csak ültünk a barátaimmal (azokkal, akik végig kitartottak mellettem ebben a két évben) és arról beszélgettünk, hogy ők valóban azt hitték, ennek sosem lesz vége. Hogy sosem tudom majd túltenni magam rajta. Igaz, hogy ez egy jó lecke volt, viszont néhány része a lelkemnek a kapcsolattal együtt meghalt. Visszafordíthatatlan folyamatok indultak el bennem akkor. Megváltoztam én is. Ez a két év hozzátett ahhoz, aki most vagyok – vagy épp elvett belőle, kicsit talán mindkettő – de büszke vagyok arra a fiatal nőre, akivé lettem. Igaz, azóta is még gyógyulok – nyalogatom a be nem forrt régi sebeket a lelkemen. “Hogyan bízzak ezek után bárkiben is?”

Csak engedd el!

Az életben elkerülhetetlenek a lelki és fizikai veszteségek. Vannak dolgok, amiket tudunk befolyásolni, és van, amibe csak beletörődni tudunk. Bárhogy is legyen, mindig meg kell találnunk a módját, hogy el tudjuk engedni, ami többé nem építő jelleggel hat az életünkre. Ez a fajta egészséges lemondás a kulcsa a későbbi boldog életünknek. Amíg hagyjuk, hogy a negatív dolgok, amiken nem tudunk tovább lépni, befolyásolják az egész életünket, addig az élet szépen lassan elmegy mellettünk, mi pedig megannyi pozitív lehetőséget hagyhatunk ki.

Ha olyan elengedésről van szó, amelyet amúgy sem tudunk befolyásolni, akkor bele kell törődnünk. Fölösleges saját magunkat önostorozni és sanyargatni egy olyan dolog miatt, amin úgy sem tudunk változtatni, bármennyire is erőlködünk. Kell, hogy legyen annyi önbecsülésünk, hogy megadjuk magunknak a lehetőséget, hogy megtapasztaljuk az új, jó, felszabadító élményeket.

Most Sid-től, a Jégkorszak mese szívmelengetően tutyimutyi lajhár-hősétől idéznék: “El kell engedned a múltat, azért hogy lehessen jövőd.” 

És Sidnek mégis mennyire igaza van. Pedig ő csak egy kitalált mesefigura (minden elismerésem egyébként a mese készítőinek, hogy egy gyerekmesébe ilyen mély gondolatokat is beletettek, így a mese a szülőknek is óriási tanulság lehet). Fogadjuk hát meg mindannyian a kis Sid tanácsát! Üljünk le, hunyjuk le a szemünket, zárjunk ki minden zavaró tényezőt. Gondoljuk végig, mik azok a dolgok, amik miatt boldogtalanok vagyunk. Befolyásolni tudjuk e őket vagy sem? Ha igen, gondoljuk végig mit tehetünk az ügy érdekében. Határozzuk el magunkat és tartsuk magunkat hozzá. Ha nem tudjuk befolyásolni, akkor pedig csak simán engedjük el! Ha nehéz, ha fáj, akkor igyekezzünk elterelni a figyelmünk pozitív dolgokkal. Találkozzunk olyan emberekkel, akik motiválnak, akik nem lehúznak lelkileg, hanem felemelnek és vigaszt nyújtanak. Töltsünk időt olyanokkal, akik megnevettetnek! Tegyünk meg olyan dolgokat, amiket amúgy eddig halogattununk. Vegyünk magunknak valamit, amivel már régóta meg akartuk lepni magunkat. Tegyünk a saját boldogságunkért, mert  senki más nem fog!

Képek forrása : Pixabay.com, Pinterest.com